A cuki dalmaták mindenkinek jól állnak

26 ápr

Nem vagyok alkalmas igazi segítő munkára. Túlságosan szenzitív vagyok, olyannyira, hogy ez gátol gyakorlatilag mindennemű cselekedetben. A legjobb példa erre az, amikor vezetek és például a rádióban bemondják, hogy “K. Béla brutális kegyetlenséggel ölte meg 2 éves kisfiát és feleségét. A rendőrség nyomoz az ügyben. Holnap szeles, esős idő várható.“, és az én szemem könnybe lábad a négysávos autópályán és nem tudom elfojtani. Annyiszor próbáltam magamban ezt már lejátszani: ez csak egy villanás az életből, azt sem tudom, kikről van szó, semmi közöm hozzájuk, nem lehetek ennyire érzékeny, mert ez egyáltalán nem jó se nekem, se senkinek. Aztán jönnek a védekező gondolatok, hogy de igenis mennyire szomorú, hogy a 2 éves kisfiúnak és anyukájának mit kellett átélnie, hogy dönthetett a sorsa felől egy másik ember és hogy joguk volt ahhoz, hogy boldogok legyenek és jogtalan volt az, ami jutott nekik… és akkor ez egy örökös, végeláthatatlan kör az összes rossz hírnél. Mindegyiknél könnybe lábad a szemem – ha szomorú esetet látok, arról meg jobb nem is beszélni. Karácsonykor például mindig felcsapok Angyalkának, de most már nem megyek el személyesen találkozni a rászorultakkal, mert senkinek nem jó látni karácsonyi ünnepségen egy bőgő masinát. A Facebook falam böngészésekor is a gyomromig hatol a fájdalom, és ott beszúr, amikor azt látom, hogy ilyen-olyan állatot bántalmaztak: újabb könnybelábadás, ha látom a szomorú, fájdalommalteli tekintetet ártatlan kutyák és macskák szemében, de a tehetetlenség(em) tovább görgettetni velem ezeket a híreket és már dolgozom is valami ~~nagyon fontos és hasznos~~ dolgon. Hozzám nem jutnak el ezek a segélykérések. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok azoknak, akik nálam sokkal többre képesek. Akik önzetlenül, idejüket nem sajnálva képesek jelen lenni is akár és segíteni. Akiket nem érdekel, ha esik az eső, vagy havazik, vagy éppen rekkenő a hőség, ott vannak, ahol szükség van rájuk. Hatalmas tiszteletet érdemel mindenki, aki nem bántja a másik élőlényt, hanem segít neki. Sokszor egyébként már akkor is segítünk, ha nem bántunk. Például a szeretteinket. Például a szavainkkal. Ha mondjuk egy-egy bántó szó helyett visszalépünk és nem mondjuk ki. Igen, ami még nagyon bánt, amikor emberek bántanak egy másik embert. Senkinek nincs hozzá joga. Nincs hozzá joga a szülőnek, a társnak, nincs hozzá joga a munkatársnak, nincs hozzá joga az embernek. Ahhoz van jogunk, hogy boldoggá tegyünk másokat, ahhoz, hogy boldogtalanná, ahhoz nincs. Én legalábbis igyekszem így élni a napjaimat és bár én is bántok meg másokat, igyekszem azt minél ritkábban tenni és erőfeszítés nélkül, de őszintén tudok bocsánatot kérni.

Bármennyire is szeretnék segíteni másokon, másoknak, csak messziről tudom tenni, ezt már megtapasztaltam – de úgy természetesen teszem a dolgom. Én más útját találtam meg az én segítő munkámnak, más területeken. Egyébként Áfonyás Zsütit, a macskámat én is a szívlapát pofonjától mentettem meg, Csivubivu pedig szintén örökbefogadott kis bishon, a maga szertelen hülyeségeivel együtt. 🙂

Na de most beszéljünk a dalmatákról! 🙂

A 101 kiskutya után még felnőtt koromban is szerettem volna dalmatát, kerestem is a dalmata kis szerelmemet, de nem került az utamba, így másra esett a választásom, golden retrivereim lettek. Talán pont ezért is imádnivaló volt számomra ez a fotózás, ami végtelenül kimerítő volt magas sarkúban, a hónap legnagyobb szélviharával a háttérben és 3, olykor 4, cseppet sem fáradt dalmata hölgy/úr társaságában.

Molly, Szofi, Bizsu, Rege és Mese szinte mindannyian mentett dalmaták, hála a Dalmatamentés munkájának. Nem ismerem a fajtát, de az undok Zsüti macskám 😀 után azt mondom, hogy minden állatban van rengeteg szerethető dolog és ha megtanulunk együttélni velük, ahogy az emberekkel is, helyes kis családot alkothatunk. Minden rászoruló élőlény megérdemli a mentést és bár most mindegyik ember- és állatmentő csoportosulást megemlíthetném, a Dalmatamentést emelem ki, mert az ő gondoskodó hozzáállásuknak is köszönhetően születhettek meg a pillanatok, amikor már mindegyik kutyus szerető és gondoskodó gazdival a háttérben várja, hogy végre végetérjen ennek a sárga kabátos nőnek az illegése-billegése a kamerák előtt és végre azt csinálhassa, amihez kedve van.