Magyarországon a jótékonykodás valahogy sosem csak jó. Nem tudom, hogy külföldön hogy van ez, de elképesztő, ahogy itthon egy-egy ismert ember általi jótékonykodást sokszor kísér elmarasztaló kommentáradat. Az első és legkardinálisabb kérdés mindig azt, hogy miért kell ezt hangosan csinálni? Korábban én is ezen a véleményen voltam – tettem a dolgom, intéztem, amit vállaltam, vállalni tudtam anyagilag, időben, energiával és nem posztoltam róla egy sort sem, még a blogomra sem. Persze, megfordult a fejemben, hogy a kiemelt figyelmet a jó ügy érdekében elkaphatnám, de visszásnak éreztem volna és féltem is, hogy kik lesznek azok, akiknek így is úgy is sikerül majd belekötni a jószándék által vezérelt cselekedetembe és fáradt voltam ehhez. És nyuszi is.
Adni és kapni
Aztán egyszer a Facebookon az egyik, szintén “nem túl hangos” ismerősöm megosztotta az élményét, ami egy civil módon szervezett és időszakos segítségnyújtást jelentett Karácsony környékén. Annyira megtetszett a segítségnyújtás formája, hogy azonnal csatlakoztam is hozzá. Az első évben egy gyermek tartozott hozzám, a második évben már 11-et kértem és kaptam. Ha ez a lány annak idején nem posztol a saját jócselekedetéről, akkor lehet, hogy soha nem jut el hozzám az információ. A második évben már én is posztoltam róla és ezáltal kb. 10-en szintén csatlakoztak a kezdeményezéshez általam.
Azoknak írom, akik a hangos segítségnyújtás ellen vannak: nem feltétlenül kérkedés áll a dolog mögött, magamutogatás és elismeréshajhászás. Van ilyen is, persze, de az eredményt tekintve még ez is egy olyan dolog szerintem – engem egészen nehéz kizökkenteni negatív irányba -, hogy nem oly mindegy? Legyen segítség, legyen jó érzés, legyen öröm! Ha ezt a hármat lehet sokszorozni, akkor miért ne tennénk? Elmehetnénk pszichológiai mélységekbe, miszerint a jótékonykodás pozitív érzelmeket idéz elő az adományozónál és innentől nézve akár önző dolognak is tekinthetnénk azonnal az egészet és mint ilyen, fúj, fúj, fúj. Még rosszabb lenne, ha azt írnám, hogy az ember az adakozással a saját boldogságát vásárolja meg, pénzért (még akkor is, ha terméket gyűjt és ad tovább). Nem szeretnék ebbe a kérdésbe belemenni, hanem inkább hangosan, de sokszorozva felhívni a figyelmet a Nana’s Fashion divatbemutatójára és jótékonysági gálájára, melynek áfával csökkentett bevételével a Bókay utcai gyerekklinikát támogatják.
Miért a Bókay?
A Bókay utcai gyerekklinika ( Semmelweis 1. számú gyerekklinikája, ahova a legsúlyosabb esetek érkeznek az országból) intenzív osztályán élet-halál között fekvő gyermekeknek segítenek, míg a pszichiátrián rengeteg serdülő anorexiás és autista gyermeket kezelnek, olyanokat, akiknek a non-verbális terápia (zene és művészetterápia) jelentené ha nem is a teljes gyógyulást, de talán a kiutat a betegségből.
