Valahogy mindig úgy hozza a Sors, hogy soha nem hagyom el Budapestet – csak repülővel. (Ez, az egyébként tényt megfogalmazó mondatom nem is olyan régen nagyon-nagyon kiverte a biztosítékot egy 8 fős férfi társaságban. Mondanom sem kell, hogy egész este kaptam az ívet, úgyhogy meg is fogadtam, ezt még egyszer nem mondom így ki senkinek, ha tény, ha nem tény.) Ugyanakkor szeretek élni a “ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” eszközével, úgyhogy nem tagadom, ez az igazság. Szeretek utazni, de ha már van egy kis időm, elrendezek körülöttem mindent és úgy döntök, hogy megyek, akkor valahogy mindig átlépve az országhatárt. Sokszor dolgozom hétvégente is – legtöbbször írok, stratégiát alkotok, vagy valamelyik prezentációmra készülök -, így kimaradnak a balatoni kiruccanások és hasonló belföldi kirándulások. Szentendre a legmesszibb város, ahova el szoktam jutni. Nem mondom, hogy ezen ne szeretnék változtatni, már évek óta, de össze nem nagyon jött eddig.
Szóval pont a fentebb említett “előbb járt a szám, mint az eszem” típusú csevej után kaptam meghívást a 15 éves zalakarosi Aphrodite-Venus Hotelbe, és rettenetesen izgatott voltam, hogy egyrészt felülírhatom a kijelentésem, másrészt egyébként kíváncsi voltam nagyon arra, hogy milyen az élet Pesten kívül. Hogy milyenek a rezgések, milyen az igazi nyugalom – én Budapesten is csendes, madárcsicsergős, zöld övezetben élek és van is egy elengedő íve a napjaimnak, amikor átautókázom a Margit-hídon Pestről (ott van az irodám) Budára, de igazán sosem szűnik meg a főváros rezgése, az állandó áramlás, az energetikai folyamatok folytonos pulzálása.
A lefele utat végigaludtam, mivel előző este is nagyon sokáig dolgoztam, hiszen az volt a célom, hogy nem nyitom ki a laptopomat az alatt a két nap alatt, míg lent vagyok. Le és be fogok lassulni, és nem veszem fel a telefonom (hahaha, azt egyébként sem szoktam, ugyanis 5 évvel ezelőtt levettem róla a hangot és a rezgést és nem kapcsoltam vissza egyiket sem azóta). A két órás (?) út legizgalmasabb részén ébredtem fel, a bámulatos repcemezők váltakozásánál (igaz, akkor még nem tudtam, hogy az repce :D), s ez jelezte, hogy hamarosan Zalakarosra érek.
A 4 csillagos, többemeletes, tökéletesen felszerelt hotel földszintjén kaptam szobát, mivel Csivubivut is levittem magammal (Zsütit, a macskát addig a szomszédra bíztam). Ez a szoba attól különbözött a többitől, hogy nem volt benne szőnyeg, ha esetleg négylábú (két?!) kedvenceink rosszalkodnának, illetve akadálymentesítve is volt, szóval úgy tűnik, itt tényleg gondoltak mindenkire. A szálloda egyik sajátossága – amit szerintem sokan olvasnak majd örömmel -, hogy éttermébe a szomszédos Garabonciás Farmról érkeznek az egészséges zöldségek, gyümölcsök, húsok és tejtermékek. Tősgyökeres fővárosi lányként a tanya, mint olyan, felér nekem a Roxforttal, minden olyan varázslatos és újszerű rajta (holott, ha hiszitek, ha nem, aranykalászos gazda is vagyok, vizsgáztam én kérem szépen állattenyésztésből, növénytermesztésből és mezőgazdasági gépek ismeretéből is. Mindez egyébként nem jelent semmit. :D).
Lovaskocsival jutottunk el a Garabonciás Farmra, amit nem tudom, hogy ki élvezett jobban – Csivu, vagy én – most látott életében először lovat, nem is nagyon tudta hova tenni őket. A Farmon a 2016-os Konyhafőnök, Németh Ádám már javában sürgött-forgott a konyhában, de addig is, míg elkészült, mi bejártuk a farmot és meglátogattuk lakóit. A csibe keltető volt a legcukibb, nehezen állta meg az ember, hogy egyet ne vigyen haza a 2000-ből. Ha soha nem nőnének meg és szobatisztaságra lehetne nevelni őket, én esküszöm, hogy hazacsempésztem volna egyet. A farmot egyébként legalább 8 puli vigyázta, akik kidőlve természetes rongyszőnyegnek hatottak – Csivu ilyenkor bátran megközelítette őket, hogy megszaglássza, kifélék-mifélék.
Abban szerintem mindannyian egyetértünk, hogy nincs is jobb a szabadban készített ételnél, hát még ha azt együtt is készítjük! Be is álltam gyorsan salátát tisztítani, a sous vide technikát és a többi, a saláta tisztításon kívül eső, annál akár csak egy fokkal is komplikáltabb feladatot meghagytam a többieknek. Nem azért, mert nem szeretek főzni, vagy ne tudnék egészen jól, hanem mert inkább Csivuval szaladgáltam a tanyán, mint egy kisgyerek. Főzni otthon is tudok, ráadásul január óta cleaneating van, úgyhogy kell is, szaladgálni meg a konditeremben szoktam csak, ott is inkább egy helyben.
Nem mondom, hogy nem ettem sokat, de valahogy mégis próbáltam mértéket tartani és 5 évvel ezelőtti énemhez képest sikerült is. A kemencében sült fehér kenyeret megkóstoltam, de nem ettem többet. A csülökhöz (hm) szerencsére nem krumplit, hanem grillezett zöldséget és salátát kínáltak, úgyhogy egy kis parasztkolbász is lecsúszhatott mellé. Igazándiból soha, senki nem fog a fejünkhöz fegyvert, hogy márpedig ezt meg kell enned, vagy éppen ellenkezőleg, nem kell. Tudatos döntéseket hozhatunk az étkezés során és ebben van valami felszabadító. Jóval többet ettem a sok finomságból, mint amennyit eszem egy átlagos napon, de tudtam mértéket tartani, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.
Bár a szállodának van saját wellness&spa részlege is – termálvizes medence, élménymedence, pezsgőfürdő, szaunák, valamint gőzfürdő -, azért ennyi finomság után ezt kihagytam. Na nem azért, mert túl sok lett volna a kiszorított víz súlya, hanem mert a friss levegőtől, az új élményektől és a nem éppen könnyű ételektől nagyon elfáradtam. (Sajnos) külön élményként könyvelhettem el, hogy egy huzamban átaludtam az éjszakát, és az alvással telt órák száma meghaladta a hetet. Mostanában annyira nagyon pörgök, annyi mindenen, hogy sajnálom az alvásra fordított időt (tudat alatt) és egyre korábban kelek fel magamtól. Egyedül a beauty sleep intézménye tart minél tovább ágyban.
Btw., ami nagyon izgatott a Garabonciás Farmon, az az elektromos gokartozás lett volna. Imádok vezetni, ész nélkül meg pláne (mármint ilyen gokartos helyzetekben, ahol persze szintén nem igaz, hogy ész nélkül teper az ember), de ez most kimaradt. Helyette átfutottam a 7 vezér Történelmi Kalandpark jurtáit, amik kicsit olyanok voltak, mint Szentendrén a Skanzen.
Zalakaroson nyilván nem maradhat fürdés nélkül az ember, úgyhogy Csivut otthon hagyva meglátogattuk a gyógyfürdőt másnap – mit gyógyfürdőt, gyógyfürdő komplexumot! Rudashoz és Széchenyihez szokott szemem csak ámult a hatalmas medencéken, csúszdákon, tereken és termeken. A tavaly átadott Adrenalin csúszdapark legrövidebb csúszdáján sem mertem volna lecsúszni, úgyhogy gondoltam keresek inkább egy kis iszappakolást. 😀
… és a végére hagytam még egy kedves kis történetet. Elbúcsúzáskor szállásadónk (a szálloda családi vállalkozásban üzemel, a család összes tagjának van feladata) többször is megjegyezte, hogy milyen szép a statement nyakláncom. Láttam a szemén, hogy őszintén tetszik neki, úgyhogy levettem a nyakamból és odaadtam neki, hogy ha tényleg ennyire odáig van érte, akkor bizonyára nagyon fogja szeretni. Először persze nem akarta elfogadni, de ismerem azt a tekintetet, ami tudja, hogy mit illik, de a mélyén ott vannak az igazi érzések – saját magamat is sokszor látom így. 😀 Szóval Mária megkapta a nyakláncomat (megjegyzem, akkor volt rajtam először és egyedi darabról van szó, fogalmam sincs, hogy honnan fogom beszerezni – de lehet, hogy nem is kell ugyanilyen, úgy látszik, ez valójában nem is nekem készült, inkább csak a csatorna voltam, melyen keresztül eljuthatott az igazi gazdájához és így van ez jól), de én sem jöttem el üres kézzel: a gesztusért cserébe meghívást kaptam egy újabb hétvégére – már csak időt kéne adjon valaki.
Viszont nektek is adnék valamit. Kaptam 3 db 35.000 forint értékű utalványt, mely év végéig váltható be az Aphrodité Hotel Zalakarosban. Ha megírod nekem a Facebookon, hogy melyik a kedvenc magyar(os) ételed, akkor bekerül a neved a kalapba és lehet, hogy a favorizáltadat Zalakaroson fogyaszthatod el, s még az is lehet, hogy Csivubivuval a melletted lévő asztalnál fogunk ülni. 🙂
További információk: www.hotelaphrodite.hu
♡
Marcella
