Featured Posts

a
View Post
20 Sze

Elég (jó) vagyok? A Ridikül című műsor margójára

Egy kis backstage…
Fantasztikus villámcsapásként ért, amikor a Ridikül című műsor bájos szerkesztője, Haraszti Niki felhívott, hogy szeretne meghívni az adásba. Megmondom őszintén, hogy én 20 éves korom óta nem nézek tévét, s egészen tavalyig még készülékem sem volt. A Jézuska aztán azt hozott ajándékba, további magyarázat nélkül is ki fogjátok találni, hogy kitől kaptam, ki néz rajta műsorokat,  s mely meccseket.

Szóval nem ismertem ezt a műsort és végig, míg Niki mesélt a műsorról a telefonban, miközben vezettem, azt hittem, hogy majd divattal kapcsolatban kell beszélnem valamiről. A telefonbeszélgetés végére valamennyit világosodott a kép, de mégis teljes ködbe borult az agyam, mivel tehát kihallottam utalásokat arra vonatkozóan a beszélgetésből, hogy itt rólam lesz szó és az én karrierutamról, úgy gondoltam, hogy én itt most valamit nagyon félrehallok és tuti, hogy a végén úgyis a trendekről kell majd mesélnem.

A lényeg, hogy a forgatás napjára azért világossá vált számomra, hogy itt tényleg rólam lesz szó, viszont egyszerűen nem volt időm megnézni egy adást sem, hogy kb. mégis hogy néz ez ki, úgyhogy a tökéletes ismeretlenbe autókáztam aznap. Szerettem volna ruhaügyileg jól felkészülni, de még erre sem volt időm (mostanában nagyon leterhelt vagyok). A forgatás előtti napon kétségbeesetten elmentem még este egy plázába, ott gyorsan vettem egy gyönyörű blúzt, amiben otthon már teljesen elbizonytalanodtam. Gondoltam, akkor megoldom a saját holmijaim közül, így felpróbáltam kb. 20-25 ruhát, de mindegyikkel volt valami baj(om). A legfontosabb szempont az volt, hogy tényleg érezzem magam jól benne (én egyébként elnavigálom magam egész nap egy olyan ruhában, amiben feszengek, ha éppen azt akarom felvenni), nehogy beleizzadjak a reflektorok alatt, ne legyen fehér (ez instrukció volt a tévé részéről) és a lehető legjobban álljon. A lényeg, hogy egy ilyen szettet sem találtam otthon, úgyhogy teljesen letörten álltam a ruharomhalmazon felett, amikor bepipultam és elhatároztam, hogy én bizony egy indigókék farmerben, a legegyszerűbb fehér pólóban, egy mesés magas sarkúban megyek, konttyal a fejemen és egy statementtel a nyakamban. Ettől úgy megnyugodtam, hogy azonnal el is tudtam aludni. Másnap reggel azért beijedtem, hogy mi lesz, ha levetetik rólam a fehér pólót, hiszen az “tiltólistás”, úgyhogy még elugrottam egy másik plázába és vettem egy teljes szettet. 🙂

A stúdióba érve a stylist gardróbját gyorsan szemügyre vettem és ott találtam azt a királykék ruhát, ami végül rajtam volt. Cipőt vittem magammal párat, az nem volt kérdés, ahogy a nyakláncom sem. Nektek most elárulom, hogy egyébként a legeslegjobban az eredeti farmeres-pólós szettben éreztem volna jól magam, annak ellenére, hogy jó lett az összhatás, meg tetszett a kék ruha.

Volt saját öltözőm, sütivel, teával, ajándékkal, fürdőszobával, mindennel!

Bár én korábban tévéztem – egy saját divat műsort vezettem egy kis kereskedelmi csatornán -, de amióta nem csinálom és a másik oldalon ülök, én úgy be tudok rezelni, hogy az nem is igaz. Itt is az ájulás kerülgetett, ha megfigyelitek, leültem a fotelbe egy pozícióba és én úgy maradtam két órán át (maga a forgatás annyi volt, ha jól emlékszem). Fél óra múlva úgy zsibbadt a lábam, hogy már fizikailag fájt, de nem mertem megmozdulni, mert a papírzsepit bedugtam a szék és a combom közé, s féltem, hogy ki fog kandikálni, másrészt a ruhát kicsit rövidnek találtam leülve és féltem, ha mozdulok, felcsúszik jobban és egész adás végéig azon leszek, hogy hogy húzzam le a szoknyarészt láthatatlan mozdulatokkal. 🙂 Szóval nem elég, hogy arra is figyelni kellett, hogy mit mondok, azt hogy mondom, ne kalimpáljak túl sokat a kezemmel, mert ilyen erősen gesztikuláló típus vagyok, még ilyen hülyeségeken is járt közben az agyam, hogy papírzsepi, villantás és most ihatok közben vajon vizet, vagy nem?!

Vittem pár cipőt meg ruhát. 🙂

Az is érdekes volt, hogy ugye Gabi feltett egy kérdést, és az elsőnél volt egy sorrend, Csilla, Adri, én. Ez jó kapaszkodónak bizonyult, egészen a második kérdésig, ami nem jutott el hozzám, holott annyira felkészültem Csilla és Adri válasza alatt, hogy az nem is igaz. Ez még a kisebbik baj, ha nem kapsz szót, de amikor készülsz, szintén a sorrendes precedens alapján egy válasszal, de aztán neked másikat tesznek fel… Hát, a szemfülesek azt is észrevehették, hogy amikor így jártam, akkor én egyszerűen skippeltem a kérdést, s elhangzott a “Én inkább arról szeretnék beszélni, hogy…” kezdetű mondat. :). Magamban nagyon nevettem, hogy ez olyan egyetemi-szigorlatos volt, amikor arról beszél az ember, amiről tud, és nem arról, amiről kérdezik.

Nagyon hálás vagyok Veres Adrienn komikának, aki az adás előtt megölelgetett, mert látta, hogy nagyon el vagyok anyátlanodva… Köszönöm, Adri!

Azt mondta a szerkesztő lány, Niki a felkészítő beszélgetés alatt, hogy ezzel a műsorral adni szeretnének azoknak a nőknek, akik bizonytalanok, akik nem tudják, helyes-e, amit lépni akarnak, akik nem mernek elszakadni a konvencióktól, stb. Ha az őszinte véleményemet olvasnátok, akkor le kell írnom, hogy nem könnyű sikeres nőnek lenni – de megéri. Az én tapasztalatom nem az, hogy a férfiak nem ismernek el nőket egy hímsoviniszta világban, hanem az, hogy a többi nő nem. Rengeteg ódát zengtek, zengenek a nőkről, s minddel egyetértek. Fantasztikusan erősek vagyunk, átlátunk helyzeteket, erőnkön felül teljesítünk, ha szükséges, háborúkat zárunk le, életeket adunk, kifogyhatatlan szeretetet, s még sorolhatnám olyan csöpögő magasztosságig fokozva, ami rosszabb lenne, mint egy kiló, méztől tocsogó baklava. Az bánt, hogy ennyi gyönyörű érték mellett van helye a másik nővel szembeni intrikának, utálatnak, pletykának, masszív lehúzásnak csak azért, mert ő szebb, fiatalabb, sikeresebb, vagy még ennyi sarca sincs, pusztán létezik, s mi valamiért céltáblaként használjuk. Akkor, amikor mindenki szebbnek, sikeresebbnek akar látszani, mint amilyen valójában, akkor annak a nőnek, aki éppen fúr valakit, jusson eszébe, hogy ezzel magának is árt, nem is kicsit! Oyan oldalát mutatja meg ilyenkor, amit nagy valószínűséggel sosem tárna a nagy nyilvánosság elé, hacsak nem egy önfejlesztő csoport vallató óráján mutatkozik be. Őszintén. Egy kiegyensúlyozott, boldog nő nem árt egy másik nőnek sem. Egyszerűen nincs rá igénye, energiája, figyelme, nincs hozzá szíve. Ha valaki a jövőben bárminemű rosszindulatú mondanivalót vesz a szájára egy másik emberrel szemben, jusson eszébe, hogy elsődleges mondandója (a másik ember sértése) másodlagossá fog válni, mert helyébe az akarattalan önleleplezés kerül: én egy irigy/megtört/sikertelen/boldogtalan/reményvesztett/áskálódó/önbizalomhiányos/stb. nő vagyok, akinek szüksége van arra, hogy másokat bántson, mert ez adja meg nekem azt az adrenalint, azt a “delejesnek tűnő érzést”, amit más nőnek a siker/szerelem/szeretet/elismerés/eredmény/stb. ad meg.

Nagy igazságok hangzottak el a műsorban, sajnos. Nem elvárt, vagy elfogadható manapság, ha valaki elismeri saját magát, pozicionálja magát valahova. Fontos, hogy magunkat a megfelelő polcra tegyük – ne alá, s ne fölé, ahogy Jakupcsek Gabi fogalmazott. Ha mi nem tudjuk, mennyi az értékünk, hogyan akarjuk ezt másoknak a tudtára adni? A legfontosabb gondolatom a témával kapcsolatban talán az, amit Gabi is kiemelt, s ami később egy kisfilmben is elhangzott – azt nem tudom, az hol fog megjelenni. Fontos, hogy tisztába kerüljünk azzal, hogy mire vágyunk és mihez van muníciónk. A kettő sokszor nem ugyanaz, bármennyire is fájó. Viszont a fájdalmon túl ott a lehetőség, hogy megnézzük, miben tudunk nagyon jók lenni, mivel adhatunk másoknak a legtöbbet? Sokkal nagyobb siker és öröm lesz egy olyan területen sziporkázni, amiben jók vagyunk, mint egy olyanon botladozni, amire vágyunk, de csak gondolatban vagyunk azon olyan nagyon jók. S még valami: nem mindegy, hogy valamit feladunk, vagy valamit abbahagyunk. Feltették a tévében nekem ezt a kérdést, amikor azt mondtam, hogy otthagytam másoddiplomásként az ELTE jogi karát. Abban az időben két egyetemen voltam hallgató az első diplomám megszerzése után, s az első év végén a jog került lezárásra. Imádtam, meg tudtam volna csinálni, simogatta (volna) az egómat, hogy doktor legyek, meg egy tűsarkakon suhanó okos nő (Miért, most nem az vagyok?! :)), de addigra éreztem, hogy az utam a kreatív szakmák felé visz, a kötetlen munkaidők felé, olyan feladatok irányába, ami a szépérzékemet, a nőiségemet, a dolgok iránti érzékenységemet igényli, s nem valamit, amit magamra tudnék talán venni, de ki tudja, hiteles tudnék-e benne lenni?

Szóval ilyen gondolatok és történések mentén jutottam el ide, ahol most engem olvasol, Kedves Olvasó! Arra biztatlak, hogy keresd meg az utad, ha még nem azon vagy. Nem is az a cél, hogy a “legjobb” legyél valamiben, hanem az, hogy legyen valami, amit a legnagyobb szeretettel és figyelemmel tudsz csinálni, s onnantól a többi nem kérdés.

xxx
Marcella