Csak most, a poszt írásakor asszociálok a (ráadásul) kedvenc regényemre, amelynek egyik főszereplője, Mathilde del a Mol a mai napig úgy él az emlékezetemben, mint aki egy barokkos vörös ruhát visel folyton, holott az ő outfitjét már a romantika csipkézte.

Az idei Story Gálán viseltem ezt a László Pásztor vörös nagyestélyit, amivel kapcsolatban több fenntartásom is volt.

1.) Nem szeretem a pirosat. Próbálkoztam már vele, de a körmömön kívül eddig mindenhol zavart.

2.) A csipkét sem kedvelem különösebben.

3.) Aggasztott, hogy milyen színű melltartót vegyek alá. Higgyétek el, megpróbáltam test színű melltartóval, de engem nagyon zavart az, hogy a két “kagyló” más színű, mint a bőröm.

Szóval ilyen kétségek gyötörtek otthon a tükör előtt – leginkább akkor, amikor a negyedik test színű melltartót vettem fel, és annak sem tetszett az árnyalata. Úgy döntöttem, ha már nem tud belesimulni a fehérneműm az outfitembe, akkor legyen az a koncepció, hogy nagyon elüt tőle. Azért, hogy meglegyen az összhang, a LAONI-tól egy fekete kis clutchot választottam, és bár nem látszik, a tűsarkúm is fekete volt. Délután még gyönyörű Karman Jewelry ékszereket hoztam el a Klauzál téri La Store-ból, de a végén egy saját Swarovski fülbevalót választottam a ruhámhoz – a hozzá tartozó nyakláncot viszont nem vettem fel. A gyűrűmet Olaszországban, Comoban vettem, és mindig rajtam van – jelképez valamit, ami számomra nagyon fontos.

A rúzs Catrice, a körömlakk pedig Sally Hansen volt.

Hogy hogyan éreztem magam? Mesésen, már ami – kissé öntelt módon – a külsőmet illeti. A végén imádtam mindent, ami piros, a ruhám végleg meggyőzött arról, hogy van helye ennek a színnek a gardróbomban, még ha nem is a dobogósok között.

Az este összességében feledhető volt, sőt! Borzasztó volt látni a bulvár katonáit ilyen közelről, ilyen nagy (?) eseményen annyira igénytelenül. A fogadás sem hozott lázba, holott nagyon szeretek enni, de három kanál créme brulee-n kívül nem ettem túl sokat. Amint lehetett, magam mögött hagytam ezt a számomra túlságosan zsibongó, sokszor értékvesztettnek tűnő, közönséges (tisztelet a kivételeknek – voltak páran!) milliőt, és egy óra múlva már farmerben-bőrkabátban iszogattam a koktélomat Tokióban. (Na, ez így nem igaz, inkább így: a TOKIO-ban, ahol ugyan szintén szép számmal futnak össze zsibongó, értékvesztett, és sokszor közönséges emberek, de a társaság, akikkel ott voltam, feledtette ezt.)

♡
Marcella